2003. június 13.
Előadó: Dr. Bábel Balázs érsek atya
Morus Szt. Tamás a politikusok védöszentje. Vértanúsága,
- így mondja II. János Pál pápa - a sérthetetlen lelkiismeret méltóságának
kifejeződése.
Ha
Morus Szt. Tamásról a mában akarunk gondolkodni, mivel ő a politikusok
védőszentje, -abból adódik, hogy keresztény
volt, sőt katolikus volt, - akkor azt kell most, ebben az előadásban időszerűsítenünk, hogy mit jelent ma a
politikai „gondolkodás, mit jelent annak lelkiismeretes megvalósulása,
különösen egy olyan helyzetben, amiben most Magyarország is van. Az Egyesült
Európába tartunk, illetve már szavazatilag felvételt is nyertünk, ugyanakkor az a közösség már nem az, aminek az alapító atyák
megálmodták. Mert De Gasperi, Konrád Adenauer,
Róbert Schumann szintén keresztény emberek voltak, hozzátehetem, hogy még katolikus emberek is. Ugyanúgy, ahogy Batthyány
Strattmann Lászlót boldoggá avatta nemrégiben
II. János Pál pápa, Róbert Schumannt is szeretnék boldoggá
avatni. Ez az Európai Közösség
feledkezik meg a gyökereiről, amikor gondot jelent az, hogy egyáltalán az Alkotmányba bekerüljön-e a keresztény múlt, vagy Isten
neve, úgyannyira, hogy ebből heves viták
vannak és most már ateista bölcselők, filozófusok is fölszólalnak, hogyha
egyszer Voltaire neve bekerülhetett
ebbe az Alkotmányba, akkor a keresztény múlt miért nem kerülhet bele?
Különben csak egy gazdasági érdekszövetséggé válik, s lehetne, azt mondani,
hogy egy olyan létharccá, hogy mindenki a
saját javait és jogait követeli ebben az Unióban, ezt már a kezdeteknél láttuk, mert nem az egyenlőség alapján
indulunk el ebbe az Unióba, hanem amit ki
tudunk harcolni. Látni kell azt, hogy mennyiben kapcsolódik a politika a
keresztény élethez, illetve mennyiben
válik el tőle, mert a kettőt nem lehet mindig azonosítani és egybemosni.
Ugyanakkor mivel a politika annyit jelent, hogy valaki közösségi lény, a polisznak - Városnak lakója, ezért a társadalomtól
az egyház sem akar megválni. A direkt politizálástól
igen, de a társadalomban ott vannak keresztényei, tagjai, ezért a politika az egyházat is érinti. A kezdeteknél van egy hatalmas
mondata Jézusnak, amikor azt mondja: "Adjátok meg a császárnak, ami
a császáré, Istennek, ami az Istené." Tehát Ő már szétválaszt két valóságot, sőt azt mondja a biblikusok
szerint, hogy amikor azt mondja, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré,... hogy a császár
nem Isten. Ezt abban a világban mondta, amikor a római birodalomban a császárt istenként tisztelték. Sőt egyik
vád volt a keresztények ellen, hogy nem hódolnak előtte, mondjuk tömjén
áldozattal, mint ahogy az isten előtt szokás. Jézus ezt a kezdeteknél már szétválasztotta. Gyakorlatilag nem is volt
gond ezután ezzel, hiszen a
keresztények elnyomott helyzetben voltak mintegy háromszáz éven át. Talán még arra érdemes rámutatni, hogy az Ószövetségben a
választott nép életében nem volt meg ez a kettéválás, ugyanis ott a király az
Isten nevében kormányzott és ott teokrácia volt. A vallási élet és a politikai élet, majdnem úgy mint
napjaink iszlám világában, az ószövetségben is egybe fonódott. Az
újszövetség ezt szétválasztja. Igen ám, de jött a fölszabadulásnak az ideje, a Milánói Edictum után, amikor a keresztények
belekerültek a hatalomba, a vezetésbe, akkor felmerült a kérdés, hogy akkor ők most hogy álljanak hozzá. Tudni
illik, a hatalom mindig magával hoz
olyan funkciókat, amit egy egyszerű kereszténynek nem kell megtennie. Szt. Ágoston, aki még politikai vonatkozású könyveket
is írt, nevezetesen a Civitas Dei c. könyvét, amelyben levezeti az
államot az ember közösségi természetéből, és azt írja, hogy az államnak kötelessége, feladata: parancsolni,
gondoskodni, tanácsolni és békét teremteni. De ezt csak ott tudja megtenni,
ahol megvan a föltétlen igaz istentisztelet, mert ha nincs valódi istentisztelet,
akkor nincs valódi igazság sem, következésképen nincsen valódi jog sem. Hadd mondjak egy nem régi példát:
Kalocsán jártak nálam az ügyészek, mintegy 80-an. Azon a
fogadáson feltettem nekik a kérdést, amitől igen elámultak: "Hisznek-e Istenben?" Ugye,
manapság nem illik ilyet kérdezni, egy laicizált társadalomban. Azt találtam nekik mondani:
"Uraim, ha önök nem hisznek
Istenben, a legfrusztráltabb munkát végzik. Mert az tudnivaló, hogy a földön
nincs igazság. Csak törekszünk rá, de
igazság a földön nincsen. Ezt be lehet bizonyítani. Annál is inkább,
mivel ugyanazon ügyben, két ellentétes ügyvéd be tudja bizonyítani a maga igazát
Ahogy Jókai mondta, hogy képességük
van, hogy a fehérről bebizonyítsák, hogy fekete. Tehát, ha egyszer így van,
akkor a földön nincsen igazság. Ha mégis van, akkor az az Istennél van, és ha
önök nem hisznek Istenben, akkor az egy nagyon frusztrált munkát végeznek, mert
céltalan dolog, amit csinálnak."
Azt mondja Szt. Ágoston a Civitas
Dei-ben, hogy ebben a fölállásban az uralkodónak szolgálnia kell. Három erényt mond: pius, iustus ét
pacifícus, azaz kegyes, igazságos és békességes. Megjegyzem: ezt az államelméletet vette
át Nagy Károly, ezt próbálta megvalósítani és a mi Szent István királyunk is erre építette .az állam
elméletét, jogrendszerét és akkori
társadalmi törvényeit, benne még a Szt. Imréhez intézett intelmeket is. Nagyjából
működött ez államelmélet egész jól,
mert a középkortól, a kora középkortól eltartott egészen mintegy ezer
évig. Közben azért voltak államelmélettel foglalkozó teológusok is, nevezetesen
Aquinoi Szt. Tamás, aki átveszi Ágoston
gondolatait, csak némely helyen továbbfűzi. Azt állítja, hogy a közjó mindig előtte van az egyéni jognak. Ez magától
értetődő - most. Legalábbis jogilag.
De akkor, amikor egy földesúrnak mindenféle jogai voltak és ezt tudjuk, hogy visszaélhetett akár a jobbágyaival is, akkor
azt mondani, hogy a közjó előtte van az egyéni jognak, lehet azt mondani, hogy forradalmi volt. Sőt, Aquinoi Szt.
Tamás azt írja, hogy a hosszan tartó
zsarnokság ellen föl lehet lázadni. Az újkorig nem volt probléma ezzel az államelmélettel, és a politikának ilyenfajta
megfogalmazásával. Amikor az abszolutisztikus államok, - a nagy államhatalmak - az újkorban részben átalakultak,
részben szétváltak Montesquieu nyomán, - azaz a törvényhozói, bírói és
végrehajtói hatalmak - akkor egészen új helyzetbe
került Európa népe. Mert annak idején egy király meghozta a törvényt, bizonyos napokon törvényt ült és kimondta, hogy milyen
büntetés, milyen jutalmazás jár egy emberre. Ez korban szétválasztódott, és hatalmas apparátusok keletkeztek ennek
megvalósítására. Megpróbálta az újkor
az ókori demokráciát felújítani, azzal a különbséggel, hogy a szavazati jogot minél szélesebb rétegben kiterjesztette.
Tudjuk, hogy a XX. század elejéig a nők szavazati jogának a kiterjesztése még
váratott magára, vagy vagyoni cenzushoz, vagy értelmiségi cenzushoz volt kötve. Hozzáteszem: nem
is volt az olyan rossz dolog, hiszen ma egy egyetemi tanárnak is ugyanannyit ér a szavazata,
mintegy kocsmából kitámolygó alkoholistának, akinek megmondják a szavazás napján, hogy mit csináljon.
Volt rá példa.
Az
újkorban éppen az volt a paradox dolog, hogy ezek az eszmék, amelyek a
demokráciában előtérbe kerültek, gyökereiben keresztény eredetűek. Akár az
egyenlőségre gondolok, akár a szabadságra,
testvériségre, ezek mind gyökereiben keresztény eredetűek, mégis mivel az állammal,
az abszolutisztikus állammal összefonódott az egyház, a felvilágosodás
apostolai támadása - az enciklopédistákra is gondolok - az egyház ellen
irányult, főként pedig a klérus ellen, az
antiklerikalizmus ekkortól datálja magát. Nem akarom tovább fejtegetni azután a
francia forradalomnak az
eredményeit, ott bizony sokkal árnyaltabban kell látnunk a dolgokat, mint ahogy itt az elmúlt időszakban tanították,
hiszen nem is volt az olyan eszményi, mint ahogy azt mi gondoljuk. Az egyházaknak a felzárkózása viszonylag
későbbi keletű volt az államalakulathoz,
mert a XIX. század végén berobban XIII. Leó pápának a Rerum Novarum c. enciklikája 1891-ben, ami már egy
hatalmas nagy összegzés volt végül is az újkori problémáknak az orvoslására, illetve a meglévő
munkásosztály beépítése az egyház életébe, hiszen korábban általában csak
földműves vagy polgár lakossággal volt dolga az egyháznak. Megjelent a munkásosztály és azoknak
a kérdései, hogy szabad-e nekik sztrájkolni, hogyan védhetik meg magukat, milyen szakszervezetek lehetnek, ezekre választ adott
már XIII. Leó pápa, és ezután sorozatban jöttek a pápák részéről
az ilyenfajta enciklikák. Azt hiszem a csúcsot,
mint sok mindenben, II. János Pál pápa állította föl.
Szociális témájú enciklikát is legalább négyet írt az elmúlt 25 év alatt. Ezek
az enciklikák már egy hatalmas irodalmat is maguk után vonzottak, illetve kitermeltek, mert
ezeknek aztán lettek püspökkari, politikai pártok szerinti értelmezései. Olvastam valahol, hogy
az elmúlt száz évben, 1300 püspökkari megnyilatkozás volt ilyen politikai kérdésben
az enciklikák nyomán, és az u.n. kereszténydemokrata pártok is mindig visszanyúltak ezekhez, amikor
értelmezték a politikai életet és magatartást. Nagyon nagy lökést adott ennek a II. Vatikáni Zsinat több határozata, amely
nyíltan kimondja azt, amit Jézus mond, hogy el kell választani Isten és császár
dolgait, tehát hogy az evilági valóságoknak
van autonómiája. Legyen az tudomány területe, vagy legyen az a politikának a
területe, de ez az autonómia azért nem olyan, hogy a végletekig használható, hiszen mindig kapcsolatba kell neki
lenni az erkölcsi renddel. Nagyon nehéz megértetnünk a világgal, hogy amikor a politikáról van szó, akkor az
egyház nem a saját törvényeire
apellál, hanem az un. természettörvényre, mert"a saját törvényeinket mi
nem erőltethetjük a népekre. Tehát
teszem azt ilyen a liturgikus szokások, gyónás stb. előírása, ez nem tartozik mindenkire. Amikor politikai
szempontból ad eligazítást az egyház, akkor a természetjogra utal vissza, arra
a szívbe írt törvényre, amely végül is megfogalmazódik a Tízparancsolatban és ott megtaláljuk annak
kodifikált módját is. Csak egy példa: Annak ellenére, hogy a világ nem
mindig ismeri el a természettörvényt, mégis él vele. A náci bűnösöket a nürnbergi perben azzal ítélték el, hogy
nem védekezhetnek azzal, hogy ők a parancsra
tették, mert olyan embertelen cselekedeteket vittek végbe, ami ellen kellett
volna, hogy tiltakozzék emberi
természetük. Tehát van végül is természettörvény, csak ezt nem akarja elismerni mindig a világ, hogy ez létezik.
Erre utal akár a Katolikus Egyház Katekizmusa
számtalan pontjában, II. János Pál pápának a keresztény
hívekhez szóló enciklikája: a
Christifideles laici, vagy a Veritatis Splendor az erkölcsi rendnek és a politikának kapcsolódására, Laborem
exercens. Továbbfejlesztették a XIII. Leó, XI. Pius, XII. Pius
ilyesfajta szociális enciklikáit. Legújabban a Hittani Kongregáció nyilatkozott
a politika kérdésében. Ebben az újkorban a
papok direkt politizálását nem engedi a katolikus Egyház, ugyanakkor majdnem kötelezővé teszi hívei számára.
Tehát azt mondja, hogy mindenki, ott, ahol van, azon a területen: lehet az egy
önkormányzat, egy képviselőség őneki a politikában igenis a keresztény elveket is érvényesítenie
kell. Ebben a rendben az alapvető jogok a következők: az emberi személy méltósága, benne az élet védelme a
születéstől a halálig és mindaz, ami
többé teszi az emberi életet. Ugyanakkor mi azt mondjuk, hogy a polgári közösségnek megvan az autonómiája. Abba a
katolikus Egyház valójában nem szól bele, hogy ki milyen pártra szavaz, csak azt kéri, hogy azt lelkiismerete szerint
válassza meg és mérlegelje, hogy az
egyes pártoknak milyen programjai vannak és történelmi aspektusban nézze, hogy
ebből a korábbi időkből ezekben mit valósítottak meg. Fő szempont a közjó, a személy
tisztelete, a helyes társadalmi rend, ami magában foglalja a toleranciát,
pluralizmust, ez azonban nem vezethet
anarchiához. Ugyanis sokszor a toleranciát akkor használják, amikor el kell fogadni bizonyos aberráns és bűnös
magatartásokat. A pluralizmus nevében el kell fogadni az anarchiát is. Nem tehetjük. A béke védelme, a rend nyugalma -
mondja Szt. Ágoston - és az állam
feladata a köz javát védeni, elsőrendűen a családét! Ez a katolikus Egyháznak a politikával kapcsolatos elvárása! És
ez szinte árral szemben úszást jelent a mai világban. Tudjuk, hogy már a családok értelmezése is a legszélesebb
skálán mozog. Az igazságosság, az
egyenlőség és a szolidaritás. Az egyenlőség nem vagyoni egyenlőségre vonatkozik, bár azt mondja az egyház, amennyire
lehet, mérsékelni kell a különbségeket az ember és ember vagyoni állapota között, hanem azt, hogy legyen
mindenkinek azonos személyi
méltósága bíróság vagy az esélyek egyenlőségében. A szolidaritás az anyagi és
lelki javaknak a megosztása. Ide
tartozik még a szubsidiaritas is, annyit jelent, hogy mindent a legkisebb fokon
kell elintézni. Tehát egy
központosított államban minden fölmegy
a minisztériumhoz és ott torlódnak az ügyek. Egy mérhetetlen, bürokratikus apparátust fejlesztünk ki és éppen ezért szokták mondani,
hogy: ha valamit meg akarunk oldani, oldjuk meg, ha nem, hozzunk létre
egy bizottságot. A politikai életnek ilyenfajta centralizálása vezet el Franz Kaffkának a Kastély c. regény
paródiájához, hogy az embert megöli a bürokrácia és egyre borzasztóbbá válik ez közöttünk. Ezek azok az
alapelvek, amelyek újabb problémákat vetnek föl éppen a tudomány előre
haladtával - gondolok itt a géntechnikákra, az eutanáziára, abortuszra. A keresztény hitben az élet szent. Egy
liberális felfogásban megengedünk mindent,
de azzal a halál ügyvédjei leszünk. Biztos, hogy nem a fejlődés útját mutatja,
hogy mindenki élhet az abortusszal és mindenki élhet majd az aktív és passzív
eutanáziával. Ez az ember csődje!
Lehet látni a nyugati társadalomnak a válságát, benne a mienket is, hogy elöregszünk!
Akarva, akaratlanul lecserél bennünket a harmadik világ. Akár mit csinálunk, el
fogunk öregedni és lecserélnek bennünket,
mert ott nincs eutanázia, és nincs abortusz! Ebben a nagy körben kell gondolkodni a keresztény politikusnak. És
újabban a terrorizmus kérdésével is szembesülnie kell, ami a korábbi
időkben nem volt, bár most azt lehet mondani, hogy
van állami terrorizmus és egyéni terrorizmus. Mindenki ismeri gondolom itt
ebben a körben Barankovics Istvánnak a
nevét, a Magyar Kerszténydemokrata Néppártnak volt jogásza, illetve elnöke és nagyszerű politikai
gondolkodó volt. Azt mondja, hogy van politikai szeretet is. Pontosan azáltal, hogy az ember, miután érvényesíti a jogoknak és kötelességeknek a rendjét, ki tudja szélesíteni az emberi társadalom
minden rétegére. Tehát nem marad meg
csak az egyéni adok-kapok kapcsolatban, vagy mondjuk egy egyéni irgalmasság cselekedeteinek a gyakorlásánál, hanem
mivel széles néprétegeket érint, a politikai
szeretetnek megvalósulásává válik. Azt vallja, hogy amikor embertelenné válik a
világ, akkor embernek lenni az
embertelenségben nem mást jelent, mint hasonlítani Isten képére.
Még talán annyit elmondok, és ezzel zárom előadásomat,
hogy ha lehetne keresni megfelelőjét
Morus Szí. Tamásnak a régebbi világban, gondolom, hogy az Szókratész lenne, aki ugyanúgy állt bírái előtt, de egy
különbséggel és ez keresztény különbség volt. Végigviszi az igazságosság
gondolatát és mivel a maga igazságának biztos tudatában volt, ezért a bíráit
kigúnyolta, mert ő tudta, hogy övé az igazság. Morus Szent Tamás úgy tudta a
maga igazát képviselni, hogy azt mondta: „Én
pedig imádkozom önökért, és azt szeretném, hogy mint egykor Pál, aki helyeselte Istvánnak a megölését,
de együtt örvendezik vele a mennyben, önök,
akik engem elítélnek, miután megtértek, velem együtt örvendeznének a
mennyben." Tehát ez az a
többlet, amit Morus Szent Tamás - talán az emberiség egyik legnagyobb alakja -többletként tud tenni a szókratészi életpálya
mellé. Embernek lenni az embertelenségben, annyit tesz, mint hasonlítani Isten képére. Ez minden embernek
feladata, de ha a politikus ezt próbálja
megvalósítani, akkor - mint egy kirakatban lévő ember - méginkább példát tud mutatni és erre volt szép példa Morus Szent
Tamás, a vértanú.